Fekete vőlegények

Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénről:

„Egy hatalmas temperamentum visszafojtott erői mozgolódnak benne. Keresi az anyagot, amelybe ezeket az erőket belekalapálhassa. S ha azt hiszi, rátalált, addig fúrja, faragja, gyömöszöli, míg a legtömörebb figurák burjánoznak ki a keze alól. Nemcsak küzd a kifejezéssel és a kifejezésért, mint mondjuk Kemény, de éppen mert ráirányul a figyelme, túlzásba is viszi. Barokk költő…

…az új írónemzedék legimponálóbb epikus tehetsége. Hiányzik belőle a megelőző nemzedék és a kortárs epigonok tűrhetetlen nárciszkodása, de megvan az ereje, hogy szenvedélyességével elevenekké támassza, egymás ellen szegezze az embereket, elússzon velük az élet sodrában, fuldokoljon és szorongjon velük, szeressen értük és helyettük, s fölcibáljon, meghasson, lelkesítsen minket is. Líráját úgy tagolja szét emberekbe, hogy személyi ízét elveszti, de hevét megőrzi, sőt felfokozza. Nem óvatoskodik, nem babrál, pepecsel a könyvvel, de kilávázza magával.

…Mohácsról szóló mammut-regényét egyetlen indulat viszi. Az ihlet pompás állandósága, s ami nőben oly csodálatos, az epikára termett féktelen dagályú fizikum érződik ezekben a könyvekben. Szakadatlanok, és rajtuk az élet melege, amely kidobta őket. Annak, aki megszokta, hogy a kifejezés egyenletességét tekintse a tehetség garanciájának, szörnyalkotások ezek. De aki azt keresi, hogy vulkánnal áll-e szemben vagy vakondtúrással, ujjongva ismeri föl Gulácsyban a tehetséget…

… A háború utáni nemzedékben sok az elhullott lélek, de sokkal több a nyugodt, kiforrt, sőt heroikus, mint volt apáink közt. S mintha Gulácsy Irén épp arra született volna, hogy ennek az új nemzedéknek a heroikus önmegváltó akaratát, a magyar katarzist írja meg. A Fekete vőlegények legalább ennek a katarzisnak az eposza.

Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlő s a végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendő szennyéből szinte sorsszerűen emelkedik ki két heroikus férfihomlok; kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bűne, a Mohács után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna, dulakodna előttünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak Imre alakja. Hős, aki nem hősnek, csak erős, boldog férfinak született, de a kor üllőjén addig kalapálja, addig veri őt az élet, míg egyszerre ő a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az idők mocskából emelkedik ez a regény a mártírium időtlen szépsége felé.”